Hamburg - official trailer

Kéktúra - Mátraháza-Kékestető-Sirok

Előre kell bocsátanom, erre a túrára nem készültem fel megfelelően, ezért aztán meg is szenvedtem.

November 23-ára jó időt jósolt a meteorológia, előző nap, pénteken fel is mentem a Mátrába, begyújtottam a cserépkályhába és élveztem a pattogó tűz melegét.

A túra napján, szombaton 8-ra már átautóztam Mátraházára, a büfék parkolójában álltam meg a kocsival. Innen indultam az OKT 21. szakaszára, Máraházától Sirokig.

Végül 8:10-kor indultam el, miután meghoztam a nap legjobb döntését: a már kipróbált és bevált túracipőt vettem fel, a betörés alatt álló bakancsot viszont a kocsiban hagytam.

A kék jelzés a parkoló Mátrafüred felé eső végén, de a főút parkolóval átellenes oldalán indul a Kékes felé. Először az új fociakadémia mellett megyünk el. Indulás után alig két perc gyaloglásra balra ágazik le a kék kör, innen pár száz méterre van egy nagyon jó forrás, ha fel szeretnénk tölteni a kulacsainkat. Legutoljára 2 éve jártam a Mátraháza-Kékes szakaszon, akkor még a sípályán vezetett az út, ezért az 5. percig kétségek gyötörtek, hiszen folyamatosan a Kékestől távolodó irányba haladt az ösvény, de akkor egy elágazásban végül mégis balra vitt az út, megnyugodtam. Folyamatos emelkedő következett. Az egyik kisebb domb mögött egy muflon csorda rohant át előttem pár száz méterre, majd futott el jobbra. A túra 35. percétől kezdtek besűrűsödni a jellegzetes pontok. Először a vízművek tárolói mellett haladtam el, majd kereszteztem a műutat, elértem egy útmenti pihenőt, majd végül egy parkolón keresztül 50 perc után a sípálya tetejét. A pecsételőpontot nehezen találtuk (tőlem függetlenül is többen keresték), még táblás útmutató sem volt (vagy nem vettük észre). Végül a teraszos étterem sarkán szúrtam ki. Az étterem nyitva volt. És itt hoztam meg talán a nap legrosszabb döntését. Mivel az OKT honlapján a következő majd 20 kilométerre, 0, illetve 75 méter szintemelkedést írt, én pedig nem néztem utána jobban a domborzati viszonyoknak, elhittem, hogy Sirokig gyakorlatilag tényleg csak lejteni fog az út, egy könnyű sétára számítottam, reggeli nélkül indultam neki a következő etapnak. (Volt ugyan nálam pár müzliszelet meg hasonló apróságok, de nagyon hamar eléheztem.)

A Kékestől a Hármashatár pihenőig az első pár száz méter után egy gerinc tetején vezet az út, szép kilátás nyílik észak és dél felé is. Majd fél óra után az ösvény a gerinc északi oldalán folytatódik. És tényleg csak szép lassan ereszkedik. A Kékestől egy órányi járásra kiszélesedik a tér, erdészeti utak és ösvények keresztezik egymást. Az eddig nagyon sűrűn jelzett „kék” itt viszont kicsit becsapott. Az első jelzés, amit megpillantottam a fák között, olyan 20-30 méterre volt és az árnyékban kéknek tűnt. El is indultam felé, egy kicsit levágva a túrautat, de aztán mégis inkább megfordultam és körbementem. Jó döntés volt, mert egy kisebb bokor mögött megláttam egy útjelző táblát és hát amerre az előbb indultam, az bizony a „zöld” volt, a kék felfelé vitt tovább. A Kékestől végül körülbelül másfél óra után értem a Hármashatár menedékházhoz, ahol a pecsét is található, bár tintapárna nem volt benne, így jól jött, hogy hoztam magammal. Itt pihentem is egy negyed órát, illetve ettem pár müzliszeletet.

10:50-kor indultam tovább. Az út innen rögtön meredeken vezet felfelé. Az első két óra olyan volt, mint egy hullámvasút, a rosszabbik fajtából. Meredeken fel és le. Néha azt gondoltam, mikor egy térdgyilkos lejtmenet után újra falként állta utam egy újabb meredek emelkedő, hogy biztosan nem figyeltem rendesen a suliban és nem is a Kékes az ország legmagasabb pontja, más észszerű magyarázatot ugyanis nem találtam arra, hogy miként mehet még mindig felfelé az út... A térdem ekkor már nagyon nehezen bírta a lejtőket, és mivel nem is voltam igazán bemelegítve, az izmaim próbáltak kompenzálni, de azok is kezdtek elfáradni, az erőm is fogyott, egyre sűrűbben éreztem, hogy éhes vagyok. Szerencsére a nap legalább kisütött negyed 12 felé.

Délután 1 előtt, a most már nevének megfelelően napsütésben, a Jóidő-kútnál kiértem egy erdészeti útra, ami már szinte autópályaszerűen vezetett az erdőn keresztül, sehol egy meredek szakasz. A nagy sár miatt egy szakaszon inkább az út felett mentem a domboldalban. Szinte pontosan három órával a Hármashatártól való indulásom után pillantottam meg a távolban Sirokot és a várat. Ez valahol motiváló volt, de tulajdonképpen innen már nem élveztem annyira a túrázást. Az utolsó kilométereken többször majdnem begörcsölt a lábam, fájt a térdem, éhes voltam, végül a fejem is megfájdult. Végül mégis leértem a hegyről, Negyed 4 felé értem ki a Sirokra vezető műútra, innen pár száz méter volt még a régi, elhagyatott vasúti épületig, ahol a pecsét is található (van egy másik Sirokon is). Tehát végül összesen még így is szintidőn belül, 7 óra 10 perc alatt tettem meg a 23 kilométeres távot. Pár száz méter után elérünk egy kereszteződésig, balra Recsk, jobbra Sirok. Én Sirokra mentem, ahol a busz indulásáig megmaradt fél órát egy kocsmában, cukros kólát iszogatva töltöttem el. Mire elindult a busz, teljesen be is sötétedett.

Felszerelés

Elég hűvös volt egész nap, le sem vettem a softshell kabátot, sőt, amikor valahol megálltam pihenni még a műpehely mellényt is felvettem.

Felül: Marmot túrapóló, North Face Hadoken full zip pulcsi, Hannah softshell kabát (és pihenőknél Quechua műpehely mellény)

Alul: Schoeffel alsónadrág, Marmot túranadrág, Bridgedale GTX Summit túrazokni, Salomon X Ultra 2 Mid GTX cipő

Hátizsák: Osprey Talon 33

Egyéb: Jack Wolfskin termo sapka, Kalenji futókesztyű, túrabot

Utrecht-Amsterdam-Dunakeszi

A péntek hajnali 4-es kompra volt jegyem Doverből Dunkirkbe. Az volt az elképzelésem, hogy este 10 órás indulással éjfél után fogok megérkezni Doverbe, majd ott kicsit alszok a kompra várva, meg aztán a kompon is és reggel folytatom az utam Utrecht felé. A 10 órás indulással nem is volt gond, sőt, kényelmes tempóban, egy biztonsági tankolás után egykor már a kikötőnél is voltam. Túljutottam az ellenőrzéseken, amikor a jegyet ellenőrizték. Azt mondták, vagy fel tudnak rakni a hajnali 2-es kompra, vagy ki kell menjek a kikötőből biztonsági okok miatt. Na, a nagy tervnek lőttek. Inkább nem mentem ki a kikötőből. Így viszont, szinte azonnal a kompon voltam, ahol az asztalok között le is feküdtem a hálózsákomban és szinte azonnal el is tudtam aludni, végigaludtam a két órás menetidőt. Még sötét volt, amikor megérkeztünk Dunkirkbe és jól is éreztem magam, ezért elindultam. Belgiumban egy benzinkútnál azonban aludtam egy pár órát, majd újult erővel folytattam az utat Utrecht felé. Kora délután volt mire megérkeztem Lis lakásához, aki azonban csak este 7-re volt várható munka után, ezért kicsit sétálgattam a környéken, meg a kocsit takarítottam, rámolgattam, rendezgettem.

Aztán megérkezett Lis is. Minivel elmentünk egy közeli parkba sétálni meg vacsizni, baconös-sajtos palacsintát ettünk. Másnap későn keltünk és mivel az idő is esőre állt, úgy döntöttünk, nem outdoor programot tervezünk, inkább valami múzeumba megyünk el. És ha már így alakult, akkor átvonatoztunk Amszterdamba és megnéztük a Rijksmuseum-ot.

Szombat délután 4-kor még Amszterdamban voltam, 5-kor pedig már úton Utrechtből hazafelé. Bár az első 100km-en eszméletlen nagy eső volt, jól ment a Mini és én is bírtam, így Würzburgot céloztam meg mai etapom végpontjának. Már közeledtem egy benzinkút felé, amikor egy útépítés miatti útszűkület és 60-as korlátozás alatt dadogni kezdett a motor. Kicsit megizzadtam az utolsó pár száz méteren, de végül beértem a benzinkúthoz. Tankoltam, mentem pár próbakört a parkolóban és úgy nézett ki, minden rendben volt. Csak nem kapott elég benyát? Na, mindegy, nem kockáztattam a továbbhaladást, a booking.com szerint úgysem volt normális szállás a környéken, így bevackoltam magam a kocsiba egy lakóautó takarásában. Másnap, vasárnap reggel 8-kor indultam tovább és pár tankolás után minden probléma nélkül este 7-re úgy értem haza, hogy már egy nagybevásárláson is túl voltam.

Szóval jövőre eddig kell eljönni?! (IMM2020)

British Motor Museum (Gaydon)-Harrow (London)

Szerdán, mivel nagyon közel volt a szállás, már nyitásra odaértem a Gaydon-i British Motor Museum-ba, ahol a brit autógyártás emlékei vannak kiállítva. Mini rajongónak gyakorlatilag egyszer kötelező a múzeum meglátogatása. Nekem, most jött el a látogatás ideje. Szerencsém volt, aznap pont esős idő volt, így viszont még az sem tudott zavarni.

Az első, gyártósorról 1959-ben leguruló Mini fő helyen, a bejáratnál van. De a Mini 60 emlékév kapcsán amúgy is sok Minis látnivaló van. A külön erre az alkalomra a galérián berendezett Mini kiállítás mellett, emitt egy nagy, legóból kirakott Minibe botlik az ember, a konferencia termek előtt is egy Mini áll, de természetesen a Monte Carlo Rallye győztes Minik is főszereplők a versenysport részlegen.

selfie :-)

két ikonikus ábra egy képen

Persze nem csak Minik vannak, a brit autógyártás szinte minden darabja megtalálható valamilyen formában. A gyerekeknek interaktív kiállítás is van, senki nem fog unatkozni, aki ellátogat. Egy külön épületben van a műhely, ahol a kiállított vagy kiállításra váró járműveket tartják karban, restaurálják a múzeum szakemberei. De az emeleten, csak úgy egymás hegyén-hátán is csupa különlegességbe botlik az ember, pl. bizonyos szériák utolsó darabja, a királynő több autója, versenyautók, különlegesen átépített darabok, stb. Eszméletlen mennyi időt el lehet itt tölteni..

Az éles szeműek két dolgot is észrevehetnek, amiért ez a kép elkészült

figyeltek a részletekre

A múzeum után London felé vettem az irányt, meglátogattam volt kolléganőmet és családját London egyik külső kerületében, Harrow-ban. Innen csütörtök este indulok tovább, immár Dover felé, hajnalban pedig átkompozok Dunkirk-be.

London Harrow felől nézve, jobb oldalt a Wembley

Salisbury-Portsmouth-Winchester (nosztalgia túra: az első munkahely)

Reggeli után a közeli Salisbury felé vitt az utam, de nem ám sima városnézés volt a program, hanem a Janspeed műhely meglátogatása. A Janspeed fogalom a Minisek körében, a magyarországról kivándorolt Ódor János, a Mini-tunning pápa alapította a céget és bár Ódor Jani bácsi már rég nem dolgozik benne, az ma is működik és termeli a plusz lóerőket, nemcsak Miniknek.

A rövid látogatás és pár fénykép után, ha már úgyis a közelben jártam és a délutáni programig még úgyis rengeteg időm volt, elugrottam Portsmouthba. Első IBM-es ciklusomat egy itteni tréninggel kezdtem, el is mentem az akkori szállásom környékére, a történelmi kikötőhöz, ahol többek között az HMS Victory, Nelson admirális hajója is horgonyzik, na meg egy igazi bevásárlóközpont is van az újjáépített kikötőben. 15 év alatt ez utóbbi nagyon kiépült, illetve azóta (már rég) elkészült az akkor még csak félkész állapotban lévő Spinnaker Tower is. Mielőtt elhagytam volna Portsmouth-t, még elgurultam a régi IBM-es irodához is, ahol ma is működik egy IBM, igaz, már nem ugyanabban az épületben és az iroda-park is nagyon kiépült azóta, többek között az egyik IBM-es beszállítónak is van itt irodája.

IBM Portsmouth

Késő délután, munka után unokatesómat látogattam meg Winchester-ben, aki itt dolgozik. Ez régen királyi főváros volt, a monda szerint itt van a kerekasztalnak helyet adó great hall és Jane Austen is itt élt. Egy pubban megvacsoráztunk, aztán kicsit körbejártuk a várost. Jó helynek tűnik.

Jane Austen háza

kerekasztal

Mivel még nem volt késő, amikor elbúcsúztunk egymástól az unokatesómmal, gondoltam, elindulok Gaydon felé, ahol holnap a British Motor Museum-ot szeretném meglátogatni. Az autópálya elvitt Basingstoke mellett, ahol egy másik IBM-es beszállító fiókja van. Komolyan, ha hazamegyek, a mai napot átírom munkanapnak.

Bristol - Dartmoor NP - Plymouth (nosztalgia túra: a középiskolás évek)

Az IMM után dél felé vettem az irányt, a Dartmoor Nemzeti Parkban terveztem kirándulgatni. Az autópályáról letérve egyre keskenyebbek lettek az utak és egyre "britebb" a környezet. Szuper jól kinéző kőhidakon, kőfalakkal szegélyezett utakon haladtam.

11 órakor megérkeztem a Two Bridges hotelhez, ahonnan egy gyalogtúra útvonala indult a Wistman's woods erdőhöz. Ekkor elkezdett szakadni az eső. Így aztán kentem magamnak egy lekváros kenyeret és megregelliztem a kocsiban. Mire végeztem, csillapodott kicsit az eső, így esőcuccot vettem és elindultam. Egy fél órás gyaloglás végén értem egy alig 50 méter széles és csak pár focipályányi erdőhöz, ami kívülről egyáltalán nem különleges. De belül csupa moha és zuzmó minden, eszméletlen jól néz ki. Tiszta meseerdő.

Délután egy volt mire kijutottam az erdőből, előbb Postbridge hídját néztem meg, majd, a név kötelez alapon a helyi postán feladtam a hétvégén megírt klubos lapokat is. Sharpitor érintésével végül Plymouth felé hagytam el a Dartmoor Nemzeti Parkot.

Plymouthba a nosztalgia miatt jöttem, középiskolás koromban kétszer is voltam itt nyári nyelvtanfolyamon, ezért, ha már ilyen közel jártam, nem hagyhattam ki, kellett egy közös fotó a Minivel a The Hoe-nál.

Eredetileg akartam egy fish&chips-et enni Plymouthban, de a közelben nem volt nyitva egy sem, ezért egy B-tervként tökéletes tonhalas háromszögszendvics volt a késői ebéd. Utána elindultam Salisbury felé, útközben oda egy motelben szálltam meg.

Bologna-Bristol - IMM2019

Hogy mi köze Bologna-nak az idei IMM-hez Bristolban? Hát az úgy alakult, hogy az amerikai foci EB-ről Bolognából augusztus 5-én hétfőn tudtunk hazajönni, reggel 9 után indultunk és este 8 után 8 perccel rakott ki Attila otthon, Dunakeszin. Mivel a konvojnak másnap hajnali 6-kor volt a találkozó a hegyeshalmi határátkelőnél, ezért jobbnak láttam még aznap újra autóba ülni és elmenni a határig. Aznap éjfélig valószínűleg úgysem tudtam volna aludni, viszont ha csak másnap indultam volna otthonról, 3-kor kellett volna kábé indulnom. A határon éjszakázással legalább majd' 5 órát tudtam aludni. Így viszont otthon csak egy bő órát töltöttem, gyorsan kipakoltam a szennyest és berámoltam a Minibe a már korábban összekészített cuccokat. este 9:15-kor már úton is voltam Bristol felé. Éjfél előtt pedig már ágyban is voltam.

Persze nem indultunk el 6-kor... Már majdnem 7 óra volt, mire mindenki (8 Mini és egy szervíz autó) megérkezett és menetkész lett. Rozi férje Lóri nem tudott jönni, ezért Rozi beült mellém az útra, legalább lesz váltótárs, ha elálmosodnék. Ausztriában és Németországban is sokat és nagyon esett az eső, St. Pölten előtt tönkre is ment a gyújtáselosztóm, de ezt gyorsan kicserélte Laci egy parkolóban, így rövid pit stop után mehettünk is tovább. A keddi úticél Aschaffenburg volt, Frankfurt közelében. Este egy jó kis bajor sörházban fincsi vacsival zártuk a napot.

Szerdán egy rövidebb, 650km-es táv várt ránk Calais-ig. Késő délután meg is érkeztünk az F1 motelhez, így még arra is maradt időnk, hogy Linczyvel kimenjünk a dűnékre megenni egy pizzát, amit zárás után vettünk egy közeli pizzázóban.

Csütörtökön korán reggel átkompoztunk Doverbe, onnan pedig balra tarts, irány Bristol, az IMM helyszíne. 

Délután 3 felé érkeztünk meg az IMM-re, de olyan nagy volt a sor, hogy csak órák múlva jutottunk be. Ekkor még ragyogó napsütés és meleg volt. Mivel gyűltek a sötét fellegek, előreküldtünk pár embert, akik felállították a sátrakat az MCH-nak kijelölt területen. A megpróbáltatások elkezdődtek...

Innentől kezdve, azaz csütörtök estétől, gyakorlatilag az IMM végéig, vasárnap délutánig állandóan óriási szél fújt és nagyjából 5 percenként hatalmas eső is jött, hogy tutira ne legyen semmilyen szinten se komfortos a közérzetünk. A nagy szél mondjuk iszonyatosan hamar megszárította a cuccainkat, bár ennek sem volt túl nagy jelentősége, mert legkésőbb pár perc múlva újra teljesen eláztunk. Esőkabát föl, esőkabát le. Ezt játszottuk napokig. A legrosszabb a szombat volt, aznap annyira erős volt a szél, hogy sátrak repültek, Zsoltiék sátra tönkre is ment, többen elindultak haza, sokan szállást kerestek a környéken. Zsoltiék végül Gojó üresen maradt sátrába költöztek be, közülünk meg mindig őrködött valaki a sátraknál... 

Italian Job, az eredeti

Paddy Hopkirk

Rozival szombat délelőtt a viharos időjárás elől Bristol belvárosába menekültünk, hátha ott kevésbé érződik a szél. És igen, így is lett, sőt, amikor épp nem zuhogott az eső, akkor még a nap is kisütött. Így legalább pár dolgot sikerült is megnézni, pl. a város egyik védjegyét,a Clifton határában álló függőhidat, az SS Great Britain hajót és a local hero graffittis Banksy alkotását.

Vasárnap aztán késő délután elállt a szél és kisütött a nap. Sajnos csak pár órára, éjszaka újra esett, így végül hétfőn nem sikerült szárazon elcsomagolni a sátrakat.

Hétfőn fél 8-kor újra elindult a konvoj, a többiek hazafelé vették az irányt, én azonban csak egy héttel később megyek haza, így az IMM kijárata után kettéváltak útjaink.