Előre kell bocsátanom, erre a túrára nem készültem fel megfelelően, ezért aztán meg is szenvedtem.
November 23-ára jó időt jósolt a meteorológia, előző nap, pénteken fel is mentem a Mátrába, begyújtottam a cserépkályhába és élveztem a pattogó tűz melegét.
A túra napján, szombaton 8-ra már átautóztam Mátraházára, a büfék parkolójában álltam meg a kocsival. Innen indultam az OKT 21. szakaszára, Máraházától Sirokig.
Végül 8:10-kor indultam el, miután meghoztam a nap legjobb döntését: a már kipróbált és bevált túracipőt vettem fel, a betörés alatt álló bakancsot viszont a kocsiban hagytam.
A kék jelzés a parkoló Mátrafüred felé eső végén, de a főút parkolóval átellenes oldalán indul a Kékes felé. Először az új fociakadémia mellett megyünk el. Indulás után alig két perc gyaloglásra balra ágazik le a kék kör, innen pár száz méterre van egy nagyon jó forrás, ha fel szeretnénk tölteni a kulacsainkat. Legutoljára 2 éve jártam a Mátraháza-Kékes szakaszon, akkor még a sípályán vezetett az út, ezért az 5. percig kétségek gyötörtek, hiszen folyamatosan a Kékestől távolodó irányba haladt az ösvény, de akkor egy elágazásban végül mégis balra vitt az út, megnyugodtam. Folyamatos emelkedő következett. Az egyik kisebb domb mögött egy muflon csorda rohant át előttem pár száz méterre, majd futott el jobbra. A túra 35. percétől kezdtek besűrűsödni a jellegzetes pontok. Először a vízművek tárolói mellett haladtam el, majd kereszteztem a műutat, elértem egy útmenti pihenőt, majd végül egy parkolón keresztül 50 perc után a sípálya tetejét. A pecsételőpontot nehezen találtuk (tőlem függetlenül is többen keresték), még táblás útmutató sem volt (vagy nem vettük észre). Végül a teraszos étterem sarkán szúrtam ki. Az étterem nyitva volt. És itt hoztam meg talán a nap legrosszabb döntését. Mivel az OKT honlapján a következő majd 20 kilométerre, 0, illetve 75 méter szintemelkedést írt, én pedig nem néztem utána jobban a domborzati viszonyoknak, elhittem, hogy Sirokig gyakorlatilag tényleg csak lejteni fog az út, egy könnyű sétára számítottam, reggeli nélkül indultam neki a következő etapnak. (Volt ugyan nálam pár müzliszelet meg hasonló apróságok, de nagyon hamar eléheztem.)
November 23-ára jó időt jósolt a meteorológia, előző nap, pénteken fel is mentem a Mátrába, begyújtottam a cserépkályhába és élveztem a pattogó tűz melegét.
A túra napján, szombaton 8-ra már átautóztam Mátraházára, a büfék parkolójában álltam meg a kocsival. Innen indultam az OKT 21. szakaszára, Máraházától Sirokig.
Végül 8:10-kor indultam el, miután meghoztam a nap legjobb döntését: a már kipróbált és bevált túracipőt vettem fel, a betörés alatt álló bakancsot viszont a kocsiban hagytam.
A kék jelzés a parkoló Mátrafüred felé eső végén, de a főút parkolóval átellenes oldalán indul a Kékes felé. Először az új fociakadémia mellett megyünk el. Indulás után alig két perc gyaloglásra balra ágazik le a kék kör, innen pár száz méterre van egy nagyon jó forrás, ha fel szeretnénk tölteni a kulacsainkat. Legutoljára 2 éve jártam a Mátraháza-Kékes szakaszon, akkor még a sípályán vezetett az út, ezért az 5. percig kétségek gyötörtek, hiszen folyamatosan a Kékestől távolodó irányba haladt az ösvény, de akkor egy elágazásban végül mégis balra vitt az út, megnyugodtam. Folyamatos emelkedő következett. Az egyik kisebb domb mögött egy muflon csorda rohant át előttem pár száz méterre, majd futott el jobbra. A túra 35. percétől kezdtek besűrűsödni a jellegzetes pontok. Először a vízművek tárolói mellett haladtam el, majd kereszteztem a műutat, elértem egy útmenti pihenőt, majd végül egy parkolón keresztül 50 perc után a sípálya tetejét. A pecsételőpontot nehezen találtuk (tőlem függetlenül is többen keresték), még táblás útmutató sem volt (vagy nem vettük észre). Végül a teraszos étterem sarkán szúrtam ki. Az étterem nyitva volt. És itt hoztam meg talán a nap legrosszabb döntését. Mivel az OKT honlapján a következő majd 20 kilométerre, 0, illetve 75 méter szintemelkedést írt, én pedig nem néztem utána jobban a domborzati viszonyoknak, elhittem, hogy Sirokig gyakorlatilag tényleg csak lejteni fog az út, egy könnyű sétára számítottam, reggeli nélkül indultam neki a következő etapnak. (Volt ugyan nálam pár müzliszelet meg hasonló apróságok, de nagyon hamar eléheztem.)
A Kékestől a Hármashatár pihenőig az első pár száz méter után egy gerinc tetején vezet az út, szép kilátás nyílik észak és dél felé is. Majd fél óra után az ösvény a gerinc északi oldalán folytatódik. És tényleg csak szép lassan ereszkedik. A Kékestől egy órányi járásra kiszélesedik a tér, erdészeti utak és ösvények keresztezik egymást. Az eddig nagyon sűrűn jelzett „kék” itt viszont kicsit becsapott. Az első jelzés, amit megpillantottam a fák között, olyan 20-30 méterre volt és az árnyékban kéknek tűnt. El is indultam felé, egy kicsit levágva a túrautat, de aztán mégis inkább megfordultam és körbementem. Jó döntés volt, mert egy kisebb bokor mögött megláttam egy útjelző táblát és hát amerre az előbb indultam, az bizony a „zöld” volt, a kék felfelé vitt tovább. A Kékestől végül körülbelül másfél óra után értem a Hármashatár menedékházhoz, ahol a pecsét is található, bár tintapárna nem volt benne, így jól jött, hogy hoztam magammal. Itt pihentem is egy negyed órát, illetve ettem pár müzliszeletet.
10:50-kor indultam tovább. Az út innen rögtön meredeken vezet felfelé. Az első két óra olyan volt, mint egy hullámvasút, a rosszabbik fajtából. Meredeken fel és le. Néha azt gondoltam, mikor egy térdgyilkos lejtmenet után újra falként állta utam egy újabb meredek emelkedő, hogy biztosan nem figyeltem rendesen a suliban és nem is a Kékes az ország legmagasabb pontja, más észszerű magyarázatot ugyanis nem találtam arra, hogy miként mehet még mindig felfelé az út... A térdem ekkor már nagyon nehezen bírta a lejtőket, és mivel nem is voltam igazán bemelegítve, az izmaim próbáltak kompenzálni, de azok is kezdtek elfáradni, az erőm is fogyott, egyre sűrűbben éreztem, hogy éhes vagyok. Szerencsére a nap legalább kisütött negyed 12 felé.
Délután 1 előtt, a most már nevének megfelelően napsütésben, a Jóidő-kútnál kiértem egy erdészeti útra, ami már szinte autópályaszerűen vezetett az erdőn keresztül, sehol egy meredek szakasz. A nagy sár miatt egy szakaszon inkább az út felett mentem a domboldalban. Szinte pontosan három órával a Hármashatártól való indulásom után pillantottam meg a távolban Sirokot és a várat. Ez valahol motiváló volt, de tulajdonképpen innen már nem élveztem annyira a túrázást. Az utolsó kilométereken többször majdnem begörcsölt a lábam, fájt a térdem, éhes voltam, végül a fejem is megfájdult. Végül mégis leértem a hegyről, Negyed 4 felé értem ki a Sirokra vezető műútra, innen pár száz méter volt még a régi, elhagyatott vasúti épületig, ahol a pecsét is található (van egy másik Sirokon is). Tehát végül összesen még így is szintidőn belül, 7 óra 10 perc alatt tettem meg a 23 kilométeres távot. Pár száz méter után elérünk egy kereszteződésig, balra Recsk, jobbra Sirok. Én Sirokra mentem, ahol a busz indulásáig megmaradt fél órát egy kocsmában, cukros kólát iszogatva töltöttem el. Mire elindult a busz, teljesen be is sötétedett.
Felszerelés
Elég hűvös volt egész nap, le sem vettem a softshell kabátot, sőt, amikor valahol megálltam pihenni még a műpehely mellényt is felvettem.
Felül: Marmot túrapóló, North Face Hadoken full zip pulcsi, Hannah softshell kabát (és pihenőknél Quechua műpehely mellény)
Alul: Schoeffel alsónadrág, Marmot túranadrág, Bridgedale GTX Summit túrazokni, Salomon X Ultra 2 Mid GTX cipő
Hátizsák: Osprey Talon 33
Egyéb: Jack Wolfskin termo sapka, Kalenji futókesztyű, túrabot
