Mert ott van!: Március 5., kedd, 15. nap: Fredrikstad

A mai nap kicsit fura érzések kavarogtak bennem. 1990 nyarán két hetet töltöttem Fredrikstadban egy csereüdülés során, Mariusnál és családjánál. Pár évig ugyan még levelezgettünk, de aztán felnőttünk, elmaradtak a levelek. E-mail akkor még nem volt (nekem biztosan), a facebookról nem is beszélve. Nekem az volt az első utazásom szülők nélkül, még angolul sem tudtam. Az egyik osztálytársammal, Balázzsal együtt mentünk Norvégiába, vele jártunk két hetet angoltanfolyamra, mielőtt megérkeztek volna a norvég gyerekek. Óriási élmény volt az a két hét, nagyon jól éreztem magam. Fredrikstadról is nagyon jó emlékeim voltak, imádtam a csendes, tipikus norvég kisvárost. Amikor eldöntöttem, hogy Norvégiába utazok, erőt vettem magamon, beléptem facebook-ra, próbáltam megtalálni Mariust, de sajnos nagyon sok olyan nevű van, mint az övé, a képek alapján pedig senki sem volt ismerős, ráadásul, 34 év el is telt azóta, próbáltam kizárni a nagyon fiatalokat és a jóval idősebbeket, de nem találtam rá. A szüleit is próbáltam megtalálni, de ott sem jártam túl sok sikerrel. Azért nem adom fel.

Oslóból egy egynapos kirándulást terveztem Fredrikstadba, ami valahol félúton fekszik Oslo és a svéd határ között. Alig egy óra volt az út a reggeli vonattal. Anno Marius anyukája a régi várban volt idegenvezető, így ez volt az első programom. A vasútállomásról lesétáltam a folyópartra, lefényképeztem Roald Amundsen emlékművét, aki Fredrikstad szülötte, majd az ingyenes hajójárattal átmentem az erődnek otthont adó szigetre. És végre sütött a nap. Jó volt majd két hét után végre rendes mennyiségű napot látni. Össze-vissza sétálgattam a régi városban. Megpróbáltam a tourist information-ben is érdeklődni, hátha valaki még emlékszik Anne Grethe-re, de zárva volt, télen nincs nyitva gyakorlatilag semmi, még a múzeumok is csak hétvégén nyitnak ki. Azért, ha valaki erre téved, nem marad információ nélkül, a brosúrák az információs iroda postaládájából vehetők el, német nyelven is. Igaz, legalább gyakorlatilag egyedül voltam az egész óvárosban. Hétköznap napközben nem ez Norvégia első számú turista desztinációja. Pedig, baromi jól néz ki. Nagyon szépen megőrizték a több száz éves város hangulatát. Még elfogulatlanul is azt mondanám, hogy top kategóriás az út során.

Az erődhöz tartozó kikötőből nem csak a folyó túlpartjára lehet visszamenni, hanem a folyón is tovább lehet hajózni. Bár a menetrend szerint megáll a hajó a szomszédos szigeten, ahol egy másik, kisebb erőd is található, de mi nemálltunk meg, igaz, a következő kikötőből is simán vissza lehet sétálni egy kis hídon. A hajók 20 percenként közlekednek, 40 perc pont elég is volt megnézni a szigetet és az erődöt. A szigeten hajóácsok műhelyei is működnek, simán be lehetett sétálni közéjük, mindenhol terjengett a fa illata.

A hajóval aztán még továbbmentem a folyón, egészen Fredrikstad centrumáig, ahonnan visszasétáltam a folyó partján kiépített sétányon az óvárossal szemközti partszakaszra, ahonnan reggel megkezdtem a városnézést.

És ha már itt voltam, gondoltam, elsétálok a házhoz, ahol 34 éve laktam. A címre még emlékeztem (érdekes, hogy milyen dolgokat nem felejt el az ember…). A város most közel sem tűnt annyira vidékiesnek, mintha sokkal több ház lett volna most a környéken. Sajnos, a postaládán nem az ismerős Svenson nevet találtam, már nem ők laknak itt. Azért odamentem a házhoz, bekopogtam, hátha tudnak valamit Mariusékról. Egy indai család lakik most ott, akik anno a Svensonéktól vették a házat. Megadtam a telefonszámom, hátha megtalálják még valakinek az elérhetőségét a családból…

anno 1990

A háztól visszasétáltam a vasútállomásra, majd az első vonattal visszautaztam Oslóba. Mivel még világos volt, sétáltam egy kicsit az opera környékén, aztán hullafáradtan visszabattyogtam a szállásra, mostam egy kicsit, majd bepakoltam, hogy korán reggel már ne kelljen azzal vesződni.