Egész utazásunk egyetlen fix pontja volt a négy napos Inka-ösvény túra, amire az engedélyt már hónapokkal korábban ki kellett váltani, hiszen egy nap csak 200 túrázó (és ugyanennyi teherhordó) léphet be a nemzeti parkba. Az engedélyeket különböző irodákon keresztül lehet foglalni, akik túravezetőt (guide) és teherhordókat biztosítanak az alapvető felszereléseken túl. Egyedül senki nem vághat neki. A teherhordók viszik a sátrakat, a konyhafelszerelést és az élelmiszert, minden egyebet nekünk kell cipelni vagy külön plusz költségen teherhordókkal vitetni. Minden túra előtt van egy briefing, ahol elmondják, mire kell figyelni és esetleg még marad is idő bizonyos dolgokat beszerezni. Ez nálunk múlt héten pénteken volt, szombaton bevásároltunk snackeket, ill. én vettem egy poncsót, biztos-ami-biztos alapon.
A túra hétfőn indult, reggel 6-ra volt megbeszélve, hogy felvesznek a szálláson, de már 10 perccel 6 előtt ott voltak értünk. Ekkor már egy csomó helyi ült a mikrobuszban. Mint sejtettem, és később bizonyosságot is nyert, ők voltak a porterek. Később még felvettünk egy holland párt, Lisa-t és Sebastian-t. Ezután elkocsikáztunk a túra kiindulópontjához, amit mindenki csak úgy emleget, "km 82". Itt a porterek elkezdtek csomagolni és kiderült, hogy akadt egy kis galiba a csomagjainkkal, mert bár azt mondták, egy kis cuccot átadhatunk a portereknek, a guide azt mondta, hogy arról nem volt szó. Pedig a briefingen elhangzott. Ha tudom, hogy a hálózsákom nem tudom odaadni, akkor a nagyobb hátizsákba pakolok, a kicsibe az nem fért be. Na, mindegy, egy kis alkudozás után némi dollár segítségével megoldódott a probléma és indulhattunk. Ekkor 11 óra volt.
1. nap
A parkolótól először keresztezni kellett a síneket, majd pár száz métert kellett gyalogolni a checkpoint-hoz, ami valójában hivatalosan a túra kezdete. De már ez alatt a pár perc alatt is annyi minden történt. Először is, Lisa utrechti, ami azért vicces, mert Mongóliában is összeismerkedtem egy holland lánnyal, aki szintén utrechti és Lis a neve. De ez még mind semmi! Sebastiannak október 25-én, Lisa-nak október 26-án van a születésnapja :-) Négyünk közül hármunknak a túra alatt van a szülinapja, ráadásul Lisa-val ugyanaznap ünneplünk majd a Machu Picchu-nál... Szerintem vicces.
Rövid adminisztráció (engedélyek ellenőrzése, pecsétek begyűjtése) után átkeltünk az Urubamba folyó hídján és kezdetét vette a 4 napos menetelés.
 |
| a mi kis csapatunk |
 |
| beléptetés |
 |
| indul a túra |
Az első napot bemelegítésnek hívják, és tényleg, 10km elég könnyű terepen, és még a magasság sem vészes, mindössze 2600 méterről kell 3000 méterig felmenni. Az út az első napon még lakott területeken keresztül visz, azaz még némi élelmiszerutánpótlás biztosított, ha mégis szükségünk lenne még valamire.
 |
| itt bizony nincs Praktiker-es házhozszállítás |
Egy rövid ebéd és az útba eső inka romok megtekintése után borús időben fél 3-kor érkeztünk meg az első szálláshelyre, ahol a porterek már felállított sátrakkal vártak. Mindig úgy megy ez, hogy a porterek megvárják míg elindulunk, gyorsan összepakolnak, valahol leelőznek minket, majd mire a következő táborhelyre érünk, már ebéddel vagy a nap végén frissítővel (tea vagy gyümölcslé) és felállított sátrakkal várnak. Vacsora előtt még külön tea time is van... Az ebéd és a vacsora is egy két-, de sokszor három fogásos kaja, sokszor olyan dekorációval, amit sokcsillagos szállodákban láthatunk. Hogy mégse higgyük azt, hogy a Hiltonban vagyunk, arról a stoki és a pléh edények gondoskodnak. A porterek előtt le a kalappal, úgy futnak a nehéz zsákokkal, hogy csak na. Pedig legtöbbjük nem drága túracipőt visel. Ami felszerelésben hiányzik, azt nyilván a gének kompenzálják, mégis jobban bírják a magaslatot. És az állandóan rágott koka levél is segít. A mi portereink is hegyi falvakból valók és nem, vagy alig beszélnek spanyolul, a guide fordít kecsuára, ha nem megy pár szóval és activity-vel a kommunikáció.
 |
| Llactapata formája egy puma lábnyomára hasonlít |
 |
| kézmosó edények a konyha- és étkezősátor előtt |
2. nap
Éjszaka esett az eső, de reggelre tisztult az idő. A 6:15-ös induláskor ugyan még nem volt túl meleg a környező magas hegyek vetette árnyéktól, de hamar kisütött a nap és egyre másra vettük le a meleg holmikat. Aztán jött a tűző nap és a legnehezebbnek ígérkező nap is igazán elkezdődött.
 |
| Waylabamba, az utolsó település |
 |
| ha épp pezsgő nincs, a sör is megteszi... |
 |
| check point |
Az elején még nem volt nehéz dolgom, csak az árnyékomat kellett követni, amilyen gyorsan az halad, úgy én is tudok.
Aztán már magasról és teljes erőből sütött a nap és a terep sem volt ideális. Nem sima földúton kellett felkapaszkodni, hanem kövekkel kirakott, sokszor lépcsős szakaszokon. Oké, baromi nagy szám az inkáktól, hogy ezt így összehozták, meg nyilván esőben emiatt marad járható az út, de azért nem egyszerű, hogy nem teljesen a saját ütemében tud haladni az ember, hanem a szabálytalan méretű és formájú kövek és lépcsők szabják meg a lépést.
A hágó 4200 méter magasan van és "Halott asszony" hágónak hívják. Itt már a madarak sem zavartatják magukat, sokkal közelebb engednek magukhoz, pár centire az embertől csiripelnek a legnagyobb nyugalomban, hiszen tudják, itt már nem ugrál úgy az ember, minden mozdulat sokkal lassabb, nincsenek veszélyben. A sok lépcsőtől az út olyan, mintha egy lépcsőházban kirándulnánk. De nem is akármilyenben. Egy átlagos 10 emeletes ház 30 méter magas, mi most 3000 méterről kapaszkodtunk fel 4200-ra, az kábé olyan, mintha 40 tíz emeletes házban mentünk volna föl egymás után... Persze, azért itt szerencsére a kilátást is élvezhetjük, ha marad rá erőnk. Nekem, szerencsére nem volt fejfájásom és erővel is bírtam, így jólesően pihegve vártam be a többieket a hágó egy szélvédett pontján.
 |
| mindjárt fent vagyok |
 |
| onnan, lentről indultunk ma |
Amikor mindenki felért a kis csapatból, megcsináltuk a "kötelező" csúcsfotókat, majd néhány perc múlva elindultunk lefelé. Nekem körülbelül egy óra alatt sikerült leküzdenem a lefelé vezető utat a következő táborig (3500m-en), de a többiek belassultak a lejtmenetre és több, mint egy fél órával később érkeztek csak meg. Nem baj, addig ittam egy csomót a fincsi maracujaléből meg egy kolibrit próbáltam megszelídíteni. Egy fát zsongott körül, egyre közelebb mentem, erre átrepült a szomszéd fára és onnan figyelt, majd kábé 10 perc múlva rászánta magát és visszarepült a közeli fára. Egyébként rettentő sok kolibri volt a környéken, volt kicsi, pár centis is, amit egy ijedősebb ember akár darázsnak is hihetne elsőre, de volt nagyobb, 10-12 centis is. Meg persze egy csomó más madár.
Ezt a napot nem véletlenül jellemzik a "challenge" szóval a bemutatásnál, egy csapatnak vissza is kellett fordulnia, mert többen rosszul lettek.
3. nap
Mint az előző napot, ezt is 5 órás keléssel kezdtük, a szakács (az egyik porter) friss meleg koka teával keltett minket minden nap. A reggeli 5:30-kor volt és ezúttal "kis" különlegességgel is készültek, ugyanis megtudták, hogy Sebastiannak ma van a szülinapja, ezért reggel gyorsan készített a szakács egy tortát... Persze, énekeltek is hozzá. A hollandok is készültek, lufikat aggattak a hátizsákjára. Jó ötlet volt és vicces.
Az indulás így kicsit elhúzódott, de a harmadik nap kicsit könnyebbnek ígérkezett. Ugyan ma is fel kellett mászni egy kisebb hágóhoz (3959m-en), majd leereszkedni újra 3500m-re, majd fel egy kicsit, hogy újra ereszkedhessünk 2700m-re az aznapi célig, és bár ezen a napon tettük meg a legnagyobb távot (16km), mégis több volt a lejtmenet és még inka romok megtekintésére is maradt energiánk. Minden nap más volt a túra kicsit. Nem csak a táj változott állandóan, de az út milyensége is. A lépcsőket ezen a napon is lehetett fokozni, bár nem olyan hosszan volt annyira szivatós, mint előző nap.
Az első romokat alig fél órával indulás után el is értük. Ilyenkor a guide mindig mesélt is egy kicsit. Például, hogy az inkák nemcsak remek építészek és mérnökök voltak, hanem még kreatívak is, ezért aztán az összes ilyen épületegyüttest (falut, templomot, erődöt) valamilyen speciális formára építettek. A mai első hely, Runkurakay például egy áldozati kés félköríves alakjára épült. Nyilván, voltak kivételek, de ahol lehetett, szabadjára engedték a fantáziájukat. Egy csomó inka romnál megfigyelhetőek visszatérő motívumok. Például, hogy valamiből három van, az az inka hármasságot szimbolizálja, azaz a felső világot (melynek szimbóluma a kondor), a mi világunkat (puma) és az alsó világot (kígyó). De sok tárgyi emlék, épületrészlet is jól láthatóan két részre van tagolva, ez pedig az inka dualizmust szimbolizálja: férfi-nő, nap-hold, öreg-fiatal, stb. Az inka ösvény mellett található romok közül sok befejezetlen (többek között a Machu Picchu is), mert jöttek a spanyolok, aztán már kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint az építkezés. Ebéd előtt következett Sayaqmarka romja, innen már lehetett látni azt a táborhelyet, ahol az ebéddel vártak minket a porterek. Egy-egy ilyen kisebb nagyobb táborhely egyébként viszonylag jól rendezett placcokból áll, ahova a lakó és közösségi sátrakat lehet felverni. Azért meleg vizes zuhanyra, vagy egyáltalán zuhanyra és angol wc-re ne számítson senki. Budi és vezetékes patakvíz viszont mindenhol van. Ha egy nagyobb táborhelyre érkezik meg az ember, olyan, mintha egy kis faluba érkezne, mindenfelé különböző színű sátrak állnak. Minden ügynökségnek megvan a maga színe, a porterek általában ilyen színű ruhát viselnek és zsákjaik is ilyen színűek. A mieink kék pólót viseltek és piros volt a hátizsákjuk meg a konyhasátor, de voltak zöld-sárgák, bordók, lilák, zöldek, stb. Az ebédnél készítettük el a csoportképet a porterekkel, mert erre később már nem volt lehetőségünk. Délután későn érkeztünk a táborhelyre, másnap pedig még sötétben indultunk, mi a Machu Picchu-hoz, ők pedig vissza, Cuzco-ba vagy haza.
 |
| Runkurakay |
 |
| a második hágó |
 |
| Samuel, Sebastian, Placido, én, Mario, Bori, Victor, Lisa, Julian, Edgar |
A következő nagyobb romot a harmadik, legalacsonyabb (3670m) hágóról nagyon jól lehetett látni, hiszen közvetlenül annak túloldalán fekszik. Ennek a neve Phuyupatamarka. De ha épp nem volt felhő, mint amúgy szinte egész nap, el lehetett látni az esti táborhely közelében fekvő Intipata-ig, de a háttérben már a Machu Picchu hegyet is lehetett látni, ami még nem a romokat jelenti, csak az azonos nevű hegyet (igazából ez szóismétlés, mert Machu Picchu "öreg hegyet" jelent), aminek a túloldalán fekszik az, amit Machu Picchu-ként ismerünk.
 |
| Phuyupatamarka, tőle jobbra a távolban a folt Intipata, attól jobbra a csúcsos hegy a Machu Picchu hegy |
 |
| ezt a lépcsősort egy sziklából faragták, az évek már legömbölyítették a fokokat... |
Intipata előtt lámák állták el az utat. Először csak egyet láttunk, békésen legelészett az út mellett, elhaladtunk mellette, aztán nagy robogást hallottam, visszafordultam, hát épp rohant felém a láma, alig tudtam félreugrani. Nem akart bántani, de nem biztos, hogy ki tudott volna kerülni a vékony úton, ha nem ugrom fel a "hegyoldalra"... Még tudtam kiabálni Lisa-nak és Sebastiannak. (Általában Lisa-val és Sebastiannal haladtam együtt, velük tudtam kábé egy tempót menni, Bori sokkal lassabb volt, ő jött utánunk Edgarral.) Aztán pár kanyarral arrébb már egész nagy csoport állt, valahogy körbevettek minket, se előre, se hátra... Aztán végül valahogy elvonultak, mi pedig mehettünk tovább a nyomukban Intipata felé.
 |
| Intipata |
Az esti táborhely már fél órányira sem volt. (Ez pedig már kicsit az inka-túra végét is jelentette, hiszen Machu Picchu már csak egy laza 6km-re volt onnan.) Pont délután 4-re és egy szivárványra érkeztünk, ami ugye az inkáknál nagy jelentőséggel bírt. Micsoda szimbolika! :-)
A sátrak mögött feküdtek Winay Wayna romjai. Sok túrázó kiment a romokhoz és leült kicsit a teraszok valamelyikére. Legtöbbjükön látszódtak az elmúlt napok fáradalmai vagy a merengés, bambulás jelei. Mindenkinek volt oka kicsit magában elmélkedni. Érdekes volt, hogy az amúgy sokszor hangos emberek is milyen csöndben ültek ott sorban...
Mivel másnap hajnalban volt az indulás az utolsó etapra és reggelit sem kaptunk, most búcsúztunk el hivatalosan a porterektől, ami gyakorlatilag az "elvárt" borravaló átadását jelentette. De legnagyobb meglepetésünkre, hogy mi se érezzük elhanyagolva magunkat, a séf két tortával készült vacsorára, Lisa-nak és nekem, amihez persze két éneklés is járt a porterektől és Edgartól.
4. nap
3:45-kor keltünk, 4:30-ra útra készek voltunk. Elbúcsúztunk a porterektől és nekiindultunk az utolsó szakasznak. A checkpoint csak 5:30-kor nyitott, addig vártunk a sorunkra.
Egy órával később, fél 7-kor elértünk a Nap-kapuhoz (Intipunku), ahonnan megláttuk Machu Picchu-t (ejtsd "Macsu Pikcsu"). Hát, itt vagyok. És nem hiába kívántam tiszta időt a gyertya elfújásánál, a reggeli nap fényei ragyogóan megvilágították a romokat a távolban. Intipunku-tól még egy fél órát kellett gyalogolni a romokig és végre mi is elkészíthettük a klasszikus fotókat.
 |
| szülinaposok |
Sok száz "selfie" után először Edgar vezetett körbe minket, aztán magunk járhattuk be a romokat. (Az inka-ösvényre szóló engedéllyel nem kell külön belépőjegyet venni.) Mi még elmentünk a negyed órára található inka hídhoz is.
 |
| 178, nem lehet véletlen... |
 |
| pecsét az útlevélbe |
Majd' 6 óra romozás után elindultunk Aguas Calientes-be, ahonnan este a vonatunk indult vissza. Mikor kimentünk, a kasszáknál az első, amit meghallottam, hogy valahol Queen szólt. Mi más a szülinapomon... Aguas Calientes-ben aztán úgy gondoltam, most illene a hangulathoz, ha a négy nap eseményeit egy Inka Cola-val öblíteném le. Amit persze a "hódító" Coca-Cola gyárt. A dualizmus jegyében, ugye...
Aguas Calientes amúgy csak vonattal közelíthető meg és csak és kizárólag a turizmusból, pontosabban Machu Picchu-ból él. Nincsenek is autók a városban, két főutca keresztezi egymást, az egyiken a vonat jár, a másikon a busz viszi fel a turistákat Machu Picchu-hoz vagy hozza vissza onnan őket. Már persze, azokat akik nem gyalog teszik meg a 43 kilométert...
 |
| keresztény templom és inka szobor, perui dualizmus |
 |
| dugó Aguas Calientes-ben |
 |
| áru érkezett |
 |
| az egyetlen szállítási eszköz |
 |
az alsó polc nem eladó :-)
|
 |
| km 82, a híd az esti sötétségben a vonat ablakából, innen indult a túra |
Recap: There was a young Dutch couple with us in the group for the Inca-trail hike. The boy is Sebastian and the girl is Lisa, from Utrecht. As it turned out, they both have birthdays these days, too. Sebastiian on the 25th and Lisa on the 26th, just like me. Plus, she is a horse maniac. What a coincidence. Are all girls from Utrecht born in October, called Lis(a) and love horses? Lis, what do you think? :-) The first day of the trek was an easy 10km hike from 2600m asl to almost 3000. The next day was meant to be the hardest peaking at 4200m asl with hard stone path with "muchos" staircases all along. The camp of the second day was at 3500m asl. The third day was named the "cultural" as we hiked along inka ruins on this 16km hike up and down (3500m-3950m-3500m-3670m-2700m). But not only ruins crossed our way but at some point the trail was blocked by lamas, which sorrounded us and kept us immobile for a couple of minutes. The last camp was only 6kms from what we call Machu Picchu. We got the first glimpse of the site on early morning of the 4th day, which happened to be my birthday as well, from Intipunku, the sun gate. Spent almost 6 hours exploring the most famous inca ruins before heading back to Aguas Calientes, a nearby village our train departed from.
