Cuánto cuesta? - Chile

Azt már említettem, hogy Chile elég drága ország, még a nyugati, amerikai turisták is drágállják. Ráadásul optikailag is soknak tűnik minden, hiszen még nálunk is nagyobb összegekről beszélünk, vagyis itt osztani kell, nem szorozni.

Az árfolyam:
1 Forint = 2,3 CLP, azaz chilei peso, vagy ahogy itt írják: $

Kaja

1 doboz (0,35l) kóla boltokban $550-tól, éttermekben, stadionban $1.000.
1 kisüveges (0,591l) kóla boltokban $850-tól, éttermekben, stadionban $1.500.
1 kisüveges (0,6l) víz kis boltban, utcán $600.
1 liter gyümölcslé $700-1.300
1 kg zsömle $1.400-1.800
10 dkg felvágott, szalámi $1.300-2.700
1 doboz Pringles szupermarketben $1.800, de ha nem ragaszkodunk a márkához, ugyanazt a dobozt más néven már $1.200-ért meg lehet kapni :-)
1 kg banán piacon $600-700

menü kis étteremben $4.000-9.000

Közlekedés

metrójegy Santiago-ban csúcsidőben $740, normál időben $660, amikor rajtad kívül senki nincs a kocsiban $610

troli Valparaiso-ban $270

Városok közötti busz kb. 120km/2 óra csúcsidőn kívül $2.700, csúcsidőben $4.200-4.300
(A hosszabb távú buszoknál sok minden tényezőtől függ itt is az ár.)

Egyéb

Mivel szűkösen kezdtem állni tárolókapacitással, utánanéztem a memórikártyáknak és azt például olcsóbban tudtam volna venni, mint otthon.

Santiago-Arica - a 31 órás út, ami 36 óráig tartott

Utazásom legdélibb pontjáról elindultam vissza, észak felé. Első lépésként Arica volt a cél, ahol igazából csak pihenni szerettem volna meg zuhanyozni két hosszú, egyenként majd' kétnapos buszozás között. Ez végül összejött...

Egy idő után a tengerparton haladtunk, megváltozott az időjárás is, befelhősödött és gondolom, szél is volt, legalábbis a szélturbinák működése erre utalt. Egy csomó még félkész állapotban volt, ezeknek a csonkjai, mint valami bizarr gyertyák meredeztek a táj nem túl simára sikerült tortáján. És nem is volt túlságosan sok ünnepelni való. A 31 órás út ötödik órájában elszakadt a buszon az ékszíj. Igazából egy tőcsavar tört el. Másfél órát rostokoltunk az út mellett, mire a kiérkező szerelők annyira meg tudták szerelni, hogy a közeli városig el tudtunk menni. Itt úgy volt, hogy lecserélik a buszt, aztán mégsem. Újabb másfél óra elteltével felszálltunk egy másik menetrend szerinti buszra és elmentünk La Serena-ig. A buszunk sofőrjei is jöttek velünk, talán majd ott kapunk új buszt. Akik rövidebb távra mentek, azok már átszálltak más buszokra, viszont ez hármunknak nem volt nagyon opció, mi vártunk a fejleményekre. Gondolom, itt sem volt cserebusz, mert egyszer csak jött az egyik sofőr, hogy menjünk a TurBus irodájába. Itt visszakaptuk a teljes árat és feltettek minket egy másik társaság Arica-ba tartó járatára, ami azonnal indult, jegyet sem volt idő venni, a buszon fizettünk a steward-nak. Oké, ez egy kicsit kényelmetlenebb, mert kisebbek az ülések, de amúgy nem sokkal rosszabb, mint az eredeti volt. És így most hirtelen lett egy csomó chile-i készpénzem... Ugyanis az eredeti árnak még a felét sem kellett most kifizetni. Hmmm, eddig spóroltam a kápéval, hogy ne kelljen újból felvenni, most meg már, utolsó nap nem fogom tudni mire elkölteni. Majd legfeljebb átváltom Sol-ra a maradékot.

Reggel Antofagosta-ban ébredtem, innen még 11 óra utazás volt hátra észak felé. Balról az óceán, jobbról az Atacama-sivatag látványa fogadott.

Út közben Tocopilla tengerparti városban megpillantottam egy Alexis Sánchez szobrot, a klubjainak címereivel. Biztos, itt született. Ez a gyanúm internet közelben be is igazolódott. 

Végül este 7 után futottunk be Arica-ba, így az opcionálisan megnézhető múzeum most kimaradt. Még pont elkaptam a naplementét a tengerparton. Kicsit árnyalja a képet, hogy egy teherkikötőnél... Na mindegy, legalább megvettem holnapra a vonatjegyet, reggel ugyanis vonattal utazom át Peruba. Onnan (menetrend szerint) 21 óra Lima, ott pár óra várakozás, majd irány Huaraz. Huarazba nem mondanak jó időt, de azért majd csak kitalálok valamit.

Recap: Our bus from Santiago to Arica on the Peruvian border had a breakdown just after 5 hours ride. We changed the bus once for an interim distance, then the full price was refunded and we had to take another company's bus to Arica. This way I ended up with a lot of Chilean cash as the new ticket was much cheaper than what was refunded. Might change to Sols once in Peru. As we arrived with a delay to Arica, there was no room for sightseeing but at least I could buy my train tickets to Tacna, Peru. From there, it is another 2 days to Huaraz via Lima.

 

Santiago - foci minden mennyiségben

Tehát, szerdán megérkeztem Santiago-ba. A buszpályaudvarról metróval jutottam el a szállásra. Bár még nem volt túl későn, és meg is fordult a fejemben, hogy elmegyek egy kicsit "várostnézni", végül csak a környéket derítettem fel. A szállásom a San Cristobal hegy közelében van, csak a Mapocho folyó választ el a 880 méterre emelkedő magaslattól.

Rio Mapocho - azért a Duna szebb (még Bécsben is)

Csütörtökön rögtön ezzel a környékkel kezdtem Santiago felfedezését. Elsőként Pablo Neruda házát (La Chascona) látogattam meg, amit utolsó feleségével építettek, amikor Neruda még az utolsó előtti feleségével élt hivatalosan... Neruda imádta a tengert, ezért egy csomó szobát tengerrel kapcsolatos cuccokkal rendezett be, volt olyan szoba, ami egy hajó bárjára emlékeztet. A könyvtárban egy térkép található, amin be vannak jelölve azok a városok, ahol Neruda járt, ráadásul a városok nevei aszerint vannak vastaggal és nagyobb betűvel szedve, minél nagyobb jelentősége volt Neruda számára. Budapest elég szép nagy betűkkel szerepelt, sokkal nagyobbal, mint például London, Róma, hogy a környező országokról ne is beszéljünk, már, ha egyáltalán járt ott.

La Chascona

Neruda kertje

és ebédlője (kívülről, belül nem lehetett fotózni)

Neruda házától csak egy sarokra van annak a parknak a bejárata, amiben a San Cristobal hegy is van, így, gondoltam, itt az idő felmenni és lenézni a városra. Igen ám, de épp sztrájkoltak a park dolgozói (meg egy csomó mindenki más városszerte, sok minden nem volt nyitva), ezért zárva volt a park... Hát, akkor majd máskor.

néha a graffiti is lemálik, hogy új keletkezhessen

Bellavista

Visszasétáltam Bellavista-ból a belváros felé. Lastarria negyed (barrio) után a Paris-Londres városrész következett. Ez utóbbi csak pár háztömb és a nevét két, egymást keresztező utcáról kapta. A London (Londres) utcába, bármennyire is előkelő itt most minden, évekig nem szívesen járt senki. A 38-as szám alatt működött ugyanis a diktatúra fogdája, ahol minden eszközzel próbálták megtörni a fogva tartottakat. Akár kínzókamrának is hívhatnánk, ha nem egy többszintes ház lenne.

feltűnik valami?

Lastarria

Santa Lucia park

San Fransisco

Párizs is, London is, Santiago-ban

a helyi terror háza

A La Moneda-t útba ejtve lassan de biztosan haladtam a Plaza de Armas felé. A La Moneda-ban ma az elnöki hivatal irodái működnek.

La Moneda

A Plaza de Armas-on fejeztem be a napot, innen már csak visszametróztam a szálláshoz. A metrón egy csomószor felszállnak zenészek vagy énekesek és egy mikrofonnal és erősítővel megtámogatva pár megállónyit zenélnek, az utcazenészek analógiájára hívhatjuk őket metrózenészeknek is. Már csak egy Pringles-t kell vennem valamikor.

Pénteken tehát Valparaiso-ban voltam, erről már olvashattatok a másik posztban.

Szombatra jegyem volt egy chile-i bajnoki focimeccsre, az Universidad de Chile fogadta az Audax Italiano-t. Készültem, mivel az Universidad kék mezben szokott játszani és a jelük egy piros U, ezért kék pólót vettem fel, ami a piros hátizsákommal teljesen jól ment a hazai szurkolók öltözetéhez. Mindkét csapat jól állt a tabellán, nagy rangadónak ígérkezett, és bár két órával, de még eggyel a meccs előtt is csak lézengtek a stadionnál, kezdésre csak összejött több, mint 37 ezer ember a nemzeti stadionban. Hogy aztán alig fél perccel a kezdés után már a vendég csapat vezessen... És ez még semmi, a második percben ki is állítottak egy embert a hazaiaktól... Hát, nem kezdtek valami jól. Ekkor már sejtettem, hogy vagy egy katartikus küzdelem lesz vagy egy kivégzés. A 21. percben 3:0 volt, erősen a kivégzés felé haladt a meccs. De még emberhátrányban is akadtak helyzetei a hazaiaknak, de az Audax is lőhetett volna még párat, ha a 7-es játékosuk kicsit ügyesebb. A második félidő elején sikerült még egy hazai játékosnak is kiállítattnia magát, ezért az U sorsa megpecsételődött. Próbálkoztak, próbálkoztak, egy kapufáig is eljutottak, de az Italiano nevéhez méltóan gusztustalanul húzta az időt, tényleg nem voltak valami szimpatikusak, kábé minden csínybe kapott labda után percekig fetrengtek, meg majdnem minden játékosuknak be is görcsölt többször a lába. Talán nem szóltak nekik, hogy ők vannak kettővel többen. Azért az Universidad szurkolói előtt le a kalappal, végig buzdították a csapatukat. Na jó, nem volt túl változatos a szurkolás, de azért a világ legegyhangúbb szurkolótábora címért nem kell aggódnia az UTE-DVSC duónak.

ez egy U, az Universidad jele

Szinte végig szembe sütött a nap, teljesen ki is vette az erőmet, a szállásra visszafelé sétálva éreztem, hogy ki fog kötődni a cipőfűzőm, csak lazult ki egyre jobban, de nem akartam már megállni, végül a szobám ajtaja előtt kötődött ki. Duplán jól jártam...

Santiago-ban van Dél-Amerika legmagasabb és a déli félteke második legmagasabb épülete. Azt mondják, eső után érdemes felmenni, mert különben a szmog miatt úgysem lát sok mindent az ember. Amióta itt vagyok, még csak egy felhőt sem láttam...

Vasárnap csak délutánra volt programom, ezért itt volt az ideje bepótolni az elmaradást. Reggeli után felsétáltam a Cerro San Cristobal-ra. Iszonyatosan sokan bicajoztak, futottak, vagy csak sétáltak fel a hegyre. Fent még ingyenes frissítőpont és szerviz is volt a bringásoknak.

asszem', értem, mire gondoltak a szmoggal

"Hát, ez van..."

Délután ismét focis programom volt, de ezúttal amerikai foci. A Chile-ben működő két liga közül az egyiknek ma volt a döntője, ezt egy chilei bírótól tudom, akivel emaileztem párszor. Ha már épp Santiago-ban voltam, ezt meg kellett néznem magamnak. A stadion mellett pont volt egy szupermarket, ahol vettem ebédre szendvicsnek valót és itt a Pringles-t is sikerült megvennem. Amíg vártam a játékvezetőkre jól meg is ebédeltem egy fa árnyékában a pálya mellett. A bírók között volt egy Svédországban élő, de chilei születésű hapsi és egy szerb, de itt élő srác, Marko. Markóról kiderült, hogy már vezettünk együtt. Pár éve egy Vukovi-Ljubljana CEFL döntőben voltunk egy crew-ban. Kicsi a világ. És ha már így alakult, beálltam a chain-be. A meccs amúgy egy hazai Div2-es meccs színvonalát hozta, a végül vesztes csapat mindent megtett, hogy a másik nyerjen. Ez legalább sikerült nekik :-)

Úgy döntöttem, holnap reggel buszra szállok és meg sem állok a perui határig, ez egy 31 órás utat jelent, melynek nagy része az Atacama sivatagon vezet keresztül.

Ja, hogy miért volt olyan fontos a Pringles? Igazából, csak a doboza kellett. Rájöttem ugyanis, hogy a kólásdoboz gyűjteményem legújabb darabjai pont beleférnek és ragyogó védelmet nyújtanak nekik a táska mélyén.

Recap: The unions were on strike for a couple of days, museums and even parks were closed, which made me re-plan some of my sightseeing programs. Cerro San Cristobal is the local mountain sitting in the middle of Santiago, basically next door to my hostel. As it was closed on workdays due to the strike, too, I climbed it on Sunday in the end. For Thursday the following were on the menu: Pablo Neruda's house, Barrio Bellavista, Santa Lucia park, Barria Lastarria, Barrio Paris-Londres (including torture-house of the dictatorship), La Moneda and Plaza de Armas. Saturday I went to Estadio Nacional and watched a home game of 1st league soccer team Universidad de Chile, which they lost. Sunday was (American) football day as I attended the final of the Chilean league.

Valparaiso - ahol kötelező a graffiti

Ahhoz képest, hogy Mendoza felé több, mint hat órát vártunk a határon az éjszaka, szerdán nap közben visszafelé, Mendozából Santiagoba összesen volt hat óra az út. Most hétfő reggelig itt leszek, de a Santiagóban történtekről majd egy külön posztban számolok be. Mivel azonban Santiagóhoz nagyon közel, két órányi buszozásra fekszik Valparaiso, egy napot beterveztem a tengerparti város meglátogatására is. Mivel nem akartam kapkodni és rögtön az érkezés másnapján, csütörtökön menni, szombatra és vasárnapra pedig már volt programom Santiagóban, maradt tehát a péntek. Hogy ne csak pár órám legyen Valparaiso-ban, hajnalban keltem és az első metrók egyikével mentem ki a kisebbik buszpályaudvarra. Ott 7 perc múlva indult is egy busz, ezért gyorsan vettem is egy jegyet és már úton is voltam az óceán felé.

A buszról leszállva rögtön tenger- és halszag csapta meg az orromat, ami azért annak is köszönhető, hogy a helyi buszpályaudvar egy sarokra van csak a halpiactól... De Valparaiso nem (csak) az óceánpartról ismert, sokkal inkább színes házairól, ezernyi lépcsőjéről és még ennél is több graffitijéről. Én is elsősorban ezekre voltam kíváncsi és meglehetősen nagy elvárásaim voltak. Sajnos elég borús volt az ég, ami kicsit mindent szürkébbé tett, nem voltak annyira élénkek a színek. Azért elindultam felderíteni a várost. A parttól pár száz méterre magasodó dombok/hegyek csak meredek utakon és lépcsőkön közelíthetőek meg, esetleg a viszonylag sűrűn megtalálható fogaskerekűek segítségével lehet egy kis energiát spórolni. Én is egy ilyennel kezdtem a városnézést, majd kicsit hosszabb úton ereszkedtem le újra a tengerpartra.

van, amikor egészen függőleges a felvonó

Itt felszálltam egy trolira és elbuszoztam a város túloldalára, gondoltam, onnan fogok majd visszafelé haladni. Közben pedig egy kicsit az időt is húztam, hátha javul az idő. Annyira furcsa volt, hogy a kapott térképen nem fent, hanem lent volt észak, sokszor becsapott a nap állása... A troli végállomásán átszálltam egy újabb fogaskerekűre, ami a konténerkikötőtől felvitt a tengerészeti múzeumig, ami a haditengerészet parancsnoksága is egyben. Innen fentről biztosan jól szemmel tudták tartani az egész öblöt.

A hegyen annyi kis utca és sikátor van, hogy szinte lehetetlen mindet bejárni, ezért mindenki más élményeket, képeket és benyomásokat vihet magával. Tényleg nagyon hangulatos csak úgy sétálni is és lesni a különböző színeket, graffitiket. Színek? Igen, egyszer csak azt vettem észre, hogy szép lassan kisütött a nap. Azért így már mindjárt más! A város legrégebbi fogaskerekűjét éppen felújították, de a többi sem mai darab. Az egyik legmeredekebb 1902-ben készült...

van olyan alkotás, ami csak fentről látható

Ebédidő környékén újból leereszkedtem a tenger szintjére, egy sarki bisztróban ettem egy kis chilei specialitást, amit úgy hívnak "completo", és ami gyakorlatilag egy avokádókrémmel felturbózott hot-dog. Egy fél heggyel arrébb újra csak a csúcsra törtem, a cél ezúttal Pablo Neruda háza. Mivel Santiago-ban már voltam az ottani házában (lásd majd a Santiago posztot), a múzeumba most nem mentem be, csak a kertből csináltam pár képet.

La Sebastiana, Pablo Neruda háza

és a kilátás a kertjéből

Innen már nem volt messze a buszpályaudvar, 16:25-re értem vissza és 16:25-kor indult is egy busz. Még pont volt annyi időm, hogy vegyek egy jegyet. Mivel sokkal frekventáltabb időpont volt, mint idefelé, majdnem a duplájába is került most visszafelé.

a katedrális tornya

nem csoda, hogy meredekek a lépcsők, ha így kell építkezni

Recap: On the second day of my stay in Santiago, I visited the nearby ocean town of Valparaiso. Valpo, as the locals call it, is famous for its colorful houses, hillside neighborhoods, millions of staircases and billions of graffities. Unfortunately, the wheather was pretty cloudy when I arrived, but the sun came out mid-day making the walk around much more enjoyable. For those who want to save some uphill (or downhill) steps the so called escaleras serve as a good alternative. Note that some of these creatures are over 100 years old. Beside his Santiago home, Noble prize wining author Pablo Neruda had a house in Valparaiso, too.