Egy újabb három napos túra után újabb mega post következik, sok képpel és kevés szöveggel.
Uyuni-ba a turisták többsége azért érkezik, hogy 1.) tovább utazzon Chilébe, 2.) tegyen egy túrát a sósivatagba, esetleg Chile-i végállomással; vagy 3.) az előző kettő közül az egyik utat tette meg fordítva, azaz Chiléből Bolíviába. Én sem voltam kivétel, nálam a 2-es eset állt fent. Mondjuk, önmagában a városban nincs is túl sok látnivaló, a főutca utazásszervező irodákkal van teli. Én is egy ilyennél fizettem be egy három napos túrára. A megbeszéltek szerint szombat délelőtt valamivel 10 után értem az irodához, ahol aztán vártam a 11 órára előirányzott indulásra.
Pár perc múlva besétált Michaela, a német lány, akivel először a Titicaca-tónál, a hajón találkoztunk, aztán pedig La Paz-ban ugyanabban a szállodában szálltunk meg. Nem sokkal később jött két német srác is, akikkel egy buszon utaztam előző nap Potosi-ból Uyuni-ba. Végül összesen 12-en lettünk, akiket két kocsiba osztottak be. Én a német srácokkal (Luka & Luka, de tényleg...) kerültem egy kocsiba, rajtunk kívül volt még egy kanadai hapsi (Jay), egy német lány (Christina) és ausztrál vőlegénye (Bernard), míg a másik autóba került Michaela mellé egy malajziai srác, egy angol lány és az anyukája, valamint két ír lány. A mi Land Cruiser-ünket Jose Luis vezette, aki nem tudott angolul, de a másik Toyota sofőrje, aki a guide is volt, néha átszólt hozzánk cébén, ha valami érdekes volt.
Az első program nem volt messze az irodától, Uyuni határában található az úgynevezett vonattemető, ahol egy csomó régi kiszuperált vonat várja, hogy egyszer végleg megegye őket az enyészet. Addig viszont remek látványosságot nyújtanak az újra gyerekké átvedlő turistáknak.
Uyuni régen a bányászatból élt, a kibányászott ércek szállítására vásárolt angol mozdonyok és szerelvények több, mint 100 évig kiszolgálták az ipart, de aztán jöttek a dízel mozdonyok és a gőzösök már nem kellettek, így jobb híján a falu szélén állították le őket.
Uyuni régen a bányászatból élt, a kibányászott ércek szállítására vásárolt angol mozdonyok és szerelvények több, mint 100 évig kiszolgálták az ipart, de aztán jöttek a dízel mozdonyok és a gőzösök már nem kellettek, így jobb híján a falu szélén állították le őket.
Szinte Uyuni határában fekszik a világ legnagyobb sómezője, a Salar de Uyuni, ami kábé tök véletlenül annyit jelent, hogy "Uyuni sómezője". Semmi fancy elnevezés... Szóval, a hely 12.000 nkm, ami elég nagy. A sóréteg eléri a 120 méteres vastagságot és természetesen azért van itt, mert itt régen tengerek voltak. Amerre a szem ellát minden csupa fehér. Amit viszont szabad szemmel nem látni, az jelenti a hely és a helyiek jövőjét. Ugyanis a sómező alatt található a világ lítium készletének több, mint fele. A Tesla már itt van, mondani sem kell. Egyébként pedig erre haladt mostanában a Dakar is.
 |
| a sómező határában a házak is sótéglából épülnek |
A program szerves része, hogy a csoportok a perspektívával játszva különböző vicces vagy viccesnek gondolt képeket készítenek. A guide már nagyon profi ebben, egyszerre két telefonnal tud fényképezni. Természetesen, mi sem maradhattunk ki, bár én nem vagyok túl nagy híve ezeknek, azért beálltam a többiek közé és én is csináltam egyet-kettőt magamnak.
A terepjárókkal egy huzamban csak olyan fél órát lehet haladni, mert a só olyan, mintha smirglin autóznánk, a gumik teljesen felmelegednek, le kell néha hűlniük. Még szerencse, hogy fél óránként van valami program. A nagy semmiben készített vicces képek után pont ilyen távolságra volt a Fish-island, ami azért lett hal sziget, mert hasonlít az alakja egy halra, meg amúgy is találtak ott egy csomó megkövesedett fosszíliát, ha már egyszer tenger volt itt. Most egy csomó kaktusz van rajta, meg összesen három féle állat, két féle madár meg egy csincsilla féle, amit úgy telepítettek ide. Igaz, egy macskát is láttunk az őrbódé tetején, szóval négy.
Amikor itt végeztünk már erősen kezdett késő lenni, ezért útnak indultunk szállásunk felé, ami a sómező szélén van. A naplemente még a nagy fehérségben ért minket.
A második napot, a sómezőt elhagyva, egy hosszabb utazással kezdtük. Amíg a sofőrök megtankolták a kocsikat, mi egy lámamezőn sétálgattunk. Bár egy csomó fórumon lehetett olvasni, hogy mennyi baleset van ezeken a túrákon, és hogy mennyire körültekintően kell irodát választani (igyekeztem), szerencsére jó sofőrjeink voltak és balesetet is csak egyet láttunk, abban sem turisták voltak érintettek, egy helyi autó borult árokba, valószínűleg nem most vizsgázhatott az autó...
A lámák közelében kondorokat is láttunk a szikla felett körözni, így ez is lekerült a "listámról".
A sómező olyan 3700 méteren lehet, innen kezdtünk el lassan a nap folyamán egyre feljebb emelkedni, közben észrevétlenül átértünk az Atacama-ba. Na jó, a táj full megváltozott, a sót és az azt övező vegetációban gazdagabb környezetet felváltotta a köves, homokos hegyvidék egy csomó vulkánnal fűszerezve. A vulkánok között pedig lagúnák voltak, amikben flamingók rószaszínlettek. Mi is több ilyennél megálltunk, sőt, az ebédet is egy ilyennek a partján fogyasztottuk el a kocsi csomagtartójából.
Aztán jött egy nagyobb sziklamező, ahol Dali híres elfolyó órás festménye és az azon látható sziklával való hasonlóság nyomán az egyik sziklát Salvador Dali sziklának hívják.
Ekkor már bőven délután volt és még hosszú út állt előttünk. A "vörös lagúnát" érintve jutottunk fel 5000 méter magasra, ahol egy geotermikus mezőt tekintettünk meg. Igazából a programban ez gejzírként szerepelt, de most voltam Izlandon, úgyhogy maradjunk inkább a geotermikus mezőnél... Ami viszont baromi érdekes ebben, hogy a magma itt 2000 méterrel van a felszín alatt. Ez talán önmagában még nem tűnik érdekesnek, de ha kiszámoljuk, hogy ez igazából azt jelenti, hogy a tengerszint felett 3000 méterrel van, azaz háromszor olyan magasan, mint a Kékes, akkor már kicsit ijesztőbb belegondolni...
Már erősen szürkült, amikor megérkeztünk aznapi szállásunkra, egy egyszerű menedékházhoz 4500 méteren. Mivel pár száz méterre innen egy "hot spring" (hogy hívják ezt magyarul? termálfürdő?) volt, az egyik német sráccal, Lukával :-) és a malajziai sráccal gyorsan lementünk lecsekkolni a körülményeket. Vacsi után, tök sötétben mentünk vissza csapatostul, ekkor már nyüzsögtek benne a többi iroda turistái. De amikor itt voltunk az előbb, észrevettem, hogy pár méterrel arrébb, az öltöző túloldalán van egy másik medence, mivel ez sötétben nem látszott, nem volt benne senki, így végül ötünknek saját medencénk volt. Mivel ide nem jutott el a másik medencétől a fejlámpák fénye sem, ezért iszonyatosan jól látszottak a csillagok is.
Az éjszaka elég hűvös volt, jól jött a jó kis hálózsákom. Rendesen ki is aludtam magam, pedig 5:30-kor volt ébresztő, fél 7-kor pedig már indultunk is. A túra utolsó pontja a "zöld lagúna" (Laguna Verde) volt. Itt ketté vált a csapat. Az egyik autóval hatan visszamentek Uyuni-ba, míg a másikkal hatan (én, Michaela, Luka, Luka, Christina és Bernard) folytattuk az utat a chilei határhoz. Itt elbúcsúztunk Jose Luis-tól is, beszereztük a bolíviai kilépő pecsétet, majd buszra szálltunk. Egy egy órás buszút várt ránk a chilei San Pedro de Atacama-ig. Ami érdekes volt, hogy bár már egy órát chilei területen haladtunk, de a beléptetés még nem történt meg, az csak a város határában volt. Az út amúgy végig lefelé vitt minket, 4500 méterről lejöttünk egy óra alatt 2500 méterre. A sofőr üdvözölt minket a "gyors wifi városában" :-) Viccesen hangzik, de igazán csak akkor értékelhetjük, ha Bolívia felől jövünk, ahol tényleg sokszor megszenvedtem a blog feltöltésével.
Hát, a kevés szöveg ennyi lett... Bocs!
Recap: We spent the first day of the tour in Salar de Uyuni, which is the largest salt flat of the world. The salt is 120m thick and has more than half of the world's lithium underneath. No wonder Tesla is already there. It's just so endlessly white... The second day the landscape changed to rocky and sandy desert, with some volcanos added. There were lagoons between the mountains, where flamingos dotted pink the picture. In the afternoon we reached some geotermic fields at an altitude of 5000masl. Our accommodation was next to a hot spring, so we enjoyed the dark sky full of stars in a hot pool. The 3rd day the group split at Laguna Verde, one car drove back 6 of the group to Uyuni and the other half of the group, including me to the Chilean border. Just at noon, I arrived to San Pedro de Atacama, Chile.
 |
| "cuki állat" :-) |
A lámák közelében kondorokat is láttunk a szikla felett körözni, így ez is lekerült a "listámról".
A sómező olyan 3700 méteren lehet, innen kezdtünk el lassan a nap folyamán egyre feljebb emelkedni, közben észrevétlenül átértünk az Atacama-ba. Na jó, a táj full megváltozott, a sót és az azt övező vegetációban gazdagabb környezetet felváltotta a köves, homokos hegyvidék egy csomó vulkánnal fűszerezve. A vulkánok között pedig lagúnák voltak, amikben flamingók rószaszínlettek. Mi is több ilyennél megálltunk, sőt, az ebédet is egy ilyennek a partján fogyasztottuk el a kocsi csomagtartójából.
Aztán jött egy nagyobb sziklamező, ahol Dali híres elfolyó órás festménye és az azon látható sziklával való hasonlóság nyomán az egyik sziklát Salvador Dali sziklának hívják.
Ekkor már bőven délután volt és még hosszú út állt előttünk. A "vörös lagúnát" érintve jutottunk fel 5000 méter magasra, ahol egy geotermikus mezőt tekintettünk meg. Igazából a programban ez gejzírként szerepelt, de most voltam Izlandon, úgyhogy maradjunk inkább a geotermikus mezőnél... Ami viszont baromi érdekes ebben, hogy a magma itt 2000 méterrel van a felszín alatt. Ez talán önmagában még nem tűnik érdekesnek, de ha kiszámoljuk, hogy ez igazából azt jelenti, hogy a tengerszint felett 3000 méterrel van, azaz háromszor olyan magasan, mint a Kékes, akkor már kicsit ijesztőbb belegondolni...
Már erősen szürkült, amikor megérkeztünk aznapi szállásunkra, egy egyszerű menedékházhoz 4500 méteren. Mivel pár száz méterre innen egy "hot spring" (hogy hívják ezt magyarul? termálfürdő?) volt, az egyik német sráccal, Lukával :-) és a malajziai sráccal gyorsan lementünk lecsekkolni a körülményeket. Vacsi után, tök sötétben mentünk vissza csapatostul, ekkor már nyüzsögtek benne a többi iroda turistái. De amikor itt voltunk az előbb, észrevettem, hogy pár méterrel arrébb, az öltöző túloldalán van egy másik medence, mivel ez sötétben nem látszott, nem volt benne senki, így végül ötünknek saját medencénk volt. Mivel ide nem jutott el a másik medencétől a fejlámpák fénye sem, ezért iszonyatosan jól látszottak a csillagok is.
Az éjszaka elég hűvös volt, jól jött a jó kis hálózsákom. Rendesen ki is aludtam magam, pedig 5:30-kor volt ébresztő, fél 7-kor pedig már indultunk is. A túra utolsó pontja a "zöld lagúna" (Laguna Verde) volt. Itt ketté vált a csapat. Az egyik autóval hatan visszamentek Uyuni-ba, míg a másikkal hatan (én, Michaela, Luka, Luka, Christina és Bernard) folytattuk az utat a chilei határhoz. Itt elbúcsúztunk Jose Luis-tól is, beszereztük a bolíviai kilépő pecsétet, majd buszra szálltunk. Egy egy órás buszút várt ránk a chilei San Pedro de Atacama-ig. Ami érdekes volt, hogy bár már egy órát chilei területen haladtunk, de a beléptetés még nem történt meg, az csak a város határában volt. Az út amúgy végig lefelé vitt minket, 4500 méterről lejöttünk egy óra alatt 2500 méterre. A sofőr üdvözölt minket a "gyors wifi városában" :-) Viccesen hangzik, de igazán csak akkor értékelhetjük, ha Bolívia felől jövünk, ahol tényleg sokszor megszenvedtem a blog feltöltésével.
 |
| a csoport még egyben, Laguna Verde |
 |
| a bolíviai-chilei határ |
Hát, a kevés szöveg ennyi lett... Bocs!
Recap: We spent the first day of the tour in Salar de Uyuni, which is the largest salt flat of the world. The salt is 120m thick and has more than half of the world's lithium underneath. No wonder Tesla is already there. It's just so endlessly white... The second day the landscape changed to rocky and sandy desert, with some volcanos added. There were lagoons between the mountains, where flamingos dotted pink the picture. In the afternoon we reached some geotermic fields at an altitude of 5000masl. Our accommodation was next to a hot spring, so we enjoyed the dark sky full of stars in a hot pool. The 3rd day the group split at Laguna Verde, one car drove back 6 of the group to Uyuni and the other half of the group, including me to the Chilean border. Just at noon, I arrived to San Pedro de Atacama, Chile.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése